Jó tanítók dicsérete I.

Sebikém idén búcsúzik az alsó tagozattól, és egyben két csodálatos PEDAGÓGUSTÓL - így, csupa nagybetűvel. Most az következhetne, hogy jó lenne, ha más tanároknak is átadhatnának valamit abból a szakmai tudásból, szeretetből és lelkesedésből, amivel a munkájukat végzik, de szerencsére egy gyakorló iskoláról van szó, és sok-sok tanítópalánta tanulhatott és tanulhat még tőlük. 

Mennyire jók, és mennyire szeretjük őket? Ennek érzékeltetésére íme a mai délután/este története.

Ma a tanévzáró istentisztelet után a mi kis (nagy?) negyedikeseink szerenádot adtak a tanítóiknak. Először a napközis tanító néni ablaka alá osont a kis csapat, majd az egyik anyuka felhívta, hogy nézzen ki, mutatna neki valamit. Innen - immár Ili nénivel kiegészülve - mentünk el Ila néniékhez. 

A szervezés felért egy kémtörténettel. Az az anyuka, aki Ila néni kertszomszédja, megszervezte, hogy a lányának szüksége legyen Ilára. Ez idő alatt, a férj tudtával, mi megszálltuk a kertjüket. Telefon Ila néni lányának, hogy sürgősen be kell mennie a kórházba, az egyik betegéhez, azaz, Ila néni haza kell jöjjön.  A kertbelépő Ilát az ünneplőbe öltözött osztálya fogadta énekelve, háttérben a szülőkkel. Szerintetek meg tudott szólalni? Eltaláltátok. A gyerekeket viszont sírás közben is meg tudta ölelni és puszilni.

Nem tudok róla, hogy bárkinek kifogása lett volna a szerenád ötlete ellen, és el is jött az egész osztály. Hogy a gyerekek hogy tudtak titokban felkészülni, fel nem foghatom, de gyönyörűen énekeltek. Hiába no, a mi gyerekeink, Ila és Ili osztálya. A legszebbek, a legügyesebbek - ahogy Ila nénitől hallották két éven át.

Folyt. köv.